1885-ben Maxim  bemutatta első modelljét  amelynek hajtóerejét a visszarúgás energiája biztosította. Maxim számos katonai méltóságnak mutatta be fegyverét, de azok nem voltak elragadtatva tőle. Ekkor visszatért műhelyébe és teljesen átdolgozta a fegyvert. Azt  könnyebbé, egyszerűbbé és megbízhatóbbá tette. Az új szerkezet is a visszarúgást használta fel meghajtóként de elmaradt az ormótlan forgattyús szerkezet és helyette egy csuklózárat szerelt puskájába a Parabellum  és a Borchardt pisztolyokon található zárak előfutáraként. A fegyvert egy 333 töltényt tartalmazó vászon hevederrel táplálták és a heveder végén lévő kampóknak köszönhetően megvolt a lehetősége a heveder toldásának, így a folyamatos tüzelésnek is.

Maxim beutazta Európát, lélegzetelállító bemutatókat tartott nagyszámú hallgatóságának, akiknek véleménye igen vegyes volt. Oroszországban a cár tisztjei, miután meghallgatták előadását a fegyver működéséről, nagyot nevettek rajta. Szerintük teljesen lehetetlen volt, hogy egy ilyen szerkezet működhessen. Rögvest elnémultak mikor a saját szemükkel győződhettek meg róla mire is képes a fegyver. Dániában a király végignézte a bemutatót majd megkérdezte, hogy mennyibe kerül egy töltény. Amikor megmondták neki, némi cinizmussal közölte, hogy Maxim egyetlen puskája fél nap alatt csődbe juttatná Dániát.

Mindezek ellenére  a puska hatalmas sikert aratott  és 1890-re a brit a német az osztrák-magyar, a svájci, az olasz és az orosz hadseregben is rendszeresítették. Miutám Maxim „megmutatta az utat” feltalálók tömegei próbálkoztak meg hasonló puskák előállításával. Az elsők között egy másik amerikai is volt, John M. Browning. Bár egyetértett Maximmal a hátrasiklás energiájának felhasznállásában, úgy gondolta, hogy a csőszájnál jelentkező légnyomásból több energiát lehetne nyerni. Ezen az elven működő fegyverre több tanulmányt is végzett és a legjobbnak tartott verziót, melynél a cső aljába fúrt luk fölött elhaladó lövedék által képzett légnyomást használva működtette a reteszt, 1890-ben felajánlotta a Colt vállalatnak. Az működő fegyvereket gyártott belőle és hosszú próbák után az USA kormánya rendszeresítette M 1895 néven.

Három olyan alapvető  rendszer létezik amely egy automata géppuskát működtethet -  a visszarúgás, a gáz vagy a csőhátrasiklás. Az első kettő már használatban volt és 1893-ban a harmadikat is bemutatták az „osztrák-magyar” Skoda géppuska által. Ezen a fegyveren egyáltalán nem volt reteszzár, kizárólag az erős rugóval tartott, nehéz reteszblokkra támaszkodott. Még ugyanebben az évben Odkolek kapitány, egy másik osztrák, a francia Hotchkiss vállalatnál jelentkezett egy géppuska terveivel. A vállalat amerikai igazgatója, Lawrence V. Benet észrevette a terv alapvetően zseniális voltát és agyafúrt módon azonnal megvásárolta a szabadalmat és a fegyverrel járó minden jogot, Odkoleknek semmilyen részesedési lehetőséget nem kínálva. Bizonyos részletek megváltoztatása után ez a fegyver lett a Hotchkiss puska, melyet a francia hadsereg 1897-ben rendszeresített.

Ez a fegyver volt az egyik legelső géppuska, amit repülőgépen is alkalmaztak. Bár a puska könnyen túlhevült (ezidőben a fegyverek hűtése jelentette a legnagyobb kihívást a tervezőknek) a puska mégis megbízható volt és a Maximmal szemben megvolt az az előnye, hogy jóval könnyebb volt.

A Maxim komoly súlyának egyik oka pont a hűtés problémája volt. 600 töltény egy perc alatt történő kilövése hatalmas hőmennyiséget juttatott a csőre és Maxim első géppuskáit egyszerűen a szabadon álló csövet érő levegő hűtötte. Ez a rendszer azonban rövidesen kevésnek bizonyult és későbbel is kezdték alkalmazni az azóta is használatban lévő vízköpenyt. Kb. 4 liter vizet töltöttek a köpenybe és ahogy az fokozatosan melegedett, úgy nyelte el a csőnél képződő hőt. Amikor a víz felforrt, tündérmesébe illő gőzcsóva csapott fel a puskából, ami későbbiekben a háborúban igen komoly zavarokat eredményezett. Ennek megakadályozására a fegyver szoros tartozékai lettek a nyomáscsökkentők, pumpák melyek a víz forráspont alatt tartását biztosították.

A Hotchkiss a másik megoldást választotta és tervezője kitartott a léghűtéses technikánál. Itt annyi módosítást végeztek, hogy a hűtési felület megnövelése érdekében hűtőbordákkal borították a csövet. A Maxim puska először Gambiában, 1888-ban került bevetésre, lázadó törzsi harcosok ellen és az odavezényelt brit katonák használták. Ezután egyre több helyen használták és hírneve minden akció után csak növekedett.

Annak ellenére, hogy már ekkor látszott, hogy az automata fegyverek hadászati szempontból megkerülhetetlenné válnak a jövőben, a géppuskák általános elfogadásának legfontosabb állomása az orosz – japán háborúban, az első technológiai – ideológiai háborúban volt. A japánok Hotchkiss puskákat használtak, míg az oroszok Maxim és Madsen géppuskákkal voltak felszerelve. Ez volt az első eset, hogy két nagyhatalom állt szemben egymással, mindketten géppuskák birtokában és a világ többi része érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Eleinte az előre elkészített állásokban lévő orosz Maxim puskák bizonyultak jobbnak, de a japánok agresszív taktikája, a sokkal könnyebb és mozgékonyabb Hotchkiss puskákkal támogatva, fokozatosan felülkerekedett és a végső győzelemhez segítette a japánokat.

Az orosz lovasság által használt Madsen géppuska a történelem egyik legfigyelemreméltóbb géppuskája volt és ezen fegyverek történetének hőskorából legvégsőként érdemes egy pár szót foglalkozni vele. A dán Schouboe találta fel és nevét az akkori dán hadügyminiszterről, Madsenről kapta, akinek parancsára 1902-ben a dán hadseregben rendszeresítették. A következő 50 évben módosítások nélkül, folyamatosan gyártották. Több mint 34 országban rendszeresítették, szinte minden elképzelhető célra használták annak ellenére, hogy a valaha feltalált egyik legbonyolultabb puska volt.

A szerkezetet a visszarúgás lendülete működteti a zár azonban semmi egyebet nem tesz mint lezárja a reteszt. A töltést és a hüvelykivetést, amit más puskákon a reteszszerkezet végez, itt külön erre a célra kitalált szerkezetek végzik. De ezen kívül is több olyan megoldást találunk amelyek a tervező kreativitását bizonyítják viszont a géppuska működését bonyolulttá teszi. A számos komplikált szerkezet ellenére a Madsen géppuska irígylésre méltó hírnévre tett szert megbízhatósága miatt és a XX. századi háborúk fontos, kihagyhatatlan szereplőjévé vált.

The post A géppuskák története II. appeared first on Nimród-Derringer Fegyverszaküzlet.

Igaz, hogy  1718-ban egy bizonyos  James Puckle szabadalmaztatott egy nagyméretű revolverhez hasonlító  ismétlőágyút és tett néhány hóbortosan fellengzős kijelentést, annak teljesítményére és pontosságára vonatkozóan, ma már bizton állíthatjuk, hogy az általa elkészített fegyver messze volt a hatékonytól. A dolog jelentőségét az emeli, hogy mint azt a történelem későbbi folyása igazolja, ez volt az egyetlen „gépágyú” amit egy brit talált fel.

A legtöbb elképzelés abban az időben a többcsövű, sorozatlövő fegyverek alakjáig jutott el és egészen addig míg a csappantyút fel nem fedezték, illetve annak logikus következményeként a ma is használt töltényt ki nem lőtték egy hátultöltős fegyverből, nem következett be semmiféle jelentős előrelépés.

Az ilyen jellegű fegyverek egyik első példánya volt az Egyesült Államokban gyártott  Gatling gépágyú, amelyet elszórtan már az amerikai polgárháborúban is alkalmaztak és amely egy igazi legendává vált, melynél egy kézi forgatókarral lehetett a csöveket forgatni, mely a vetélytársaival szemben hihetetlen nagy tűzgyorsaságot biztosított.

E típus, már igazi szerelt lőszert kilövő változata, 1870-ben készült el, amikor a franciák legyártották a Mitrailleuse típust, egy 37 csövű fegyvert, amelyet egy hengeres köpenyben helyeztek el és kerekeken mozdítható ágyútalpra szereltek. A fegyver tárát egy acéltányér képezte, amelyre 37 egy-egy akkori lőszer vastagságának megfelelő lyukat fúrtak, melyek  mindegyike egy csőhöz illeszkedett. Az ágyú megtöltéséhez a závárzatot hátra kellett húzni és a 37 lőszert tartalmazó tányért vezetőhornyok segítségével a csőfar mőgé helyezték. Ezt követően a závárzatot előrecsavarták, ezzel mintegy besajtolták a lövedékeket a töltényűrbe. A fegyvert elsütni az elődéhez hasonlóan egy forgyttyús kar forgatásával lehetett és feltéve, hogy elegendő mennyiségű tartalék tár állt rendelkezésre, 300 lövés/perc fölötti tűzgyorsaságot is el lehetett érni vele.

A Poroszország elleni háború kitörésének idejére a Mitrailleuse gépágyút átalakították és a csövek számát 25-re csökkentették. A sikeres kísérletek eredményeképpen a franciák nagy reményeket fűztek ehhez az új fegyverhez amit kétségbeesetten próbáltak titokban tartani. A fegyverrel kapcsolatos remények azonban nem váltak valóra. Az ágyú maga valóban félelmetes fegyver volt, viszont a franciák, feltehetően az idő hiánya miatt nem voltak képesek kialakítani a megfelelő harcászati eljárást és ragaszkodtak ahhoz, hogy a fegyvert tűzérségi eszközként kell alkalmazni. Ez nagy hiba volt, mert azon, viszonylag ritka alkalmakkor, mikor megfelelően kezelték őket, ezek a fegyverek képesek voltak valóban félelmetes veszteségeket okozni az ellenség élőerejében.

Európai reakció

Az új típusú géppuska sikerének elmaradása az európai háborús színtéren való első megmérettetés alkalmából igen rosszvéleményt szült annak valós lehetőségeivel ellentétben. A poroszok csúfot űztek belőle és mivel addigra kivívták maguknak az addig legnagyobb katonai hatalom hírnevet Európában, talán nem meglepő, hogy a legtöbb európai ország kevés szükségét érezte, hogy túl sok időt fordítson a további fejlesztésére.

Oroszország volt az egyik kivétel, amely gyorsan adaptálta a Gatling gépágyú egy sajátos változatát és nagy hasznát is vette akkoriban folytatott terjeszkedő hadműveleteiben és keletei frontján végrehajtott „rendcsináló” akcióiban.

Ebben az időben a britek ugyancsak kiterjedt gyarmati háborúkba bonyolódtak, és hamarosan ők is felismerték az értékét ennek az új fegyvernek. A brit hadsereg ritkán volt elég erős, hogy eleget tegyen a rábízott számos feladatnak. Így aztán minden olyan, viszonylag megbízható módszert, amellyel tűzerejüket növelni tudták, nagy lelkesedéssel fogadtak. A rá következő években rendszeresítették a Gatling és Gardiner típusokat. Ezzel egyidőben a Királyi Haditengerészet kísérleteket  végzett a hasonló, de nagyobb kaliberű Nordenfeld típussal, amelyet főként mint másodlagos fegyvert alkalmaztak hadihajóikon, a gyors, gőzmeghajtású torpedórombolók ellen, melyek ebben az időben váltak a haditengerészeti hadviselésben új fenyegetéssé.

Annak ellenére, hogy különböző kiegészítő feladatkörökben az ilyen típusú fegyverek hasznosak voltak, megbízhatóságukat illetően még mindig sok kétség merült fel. Ennek alapvetően három fő oka volt: először is fennállt annak a veszélye, hogy a feketelőporral töltött hüvelyek tüzet fognak. Szintén a feketelőpor jellemzője, hogy párás, nyirkos körülmények között könnyen  átnedvesedett” és a lövés elmaradt. A harmadik ok, hogy mivel ezeknek a fegyvereknek nagyrésze súlyzáras volt, a kezelőnek folyamatosan, egyenletesen, szinte verkliszerűen kellett hajtania a hajtókart mert ha túl gyorsan forgatta – ami, látva a vele szemben rohamozó ellenséget meglehetősen érthető reakcióvolt -, fennállt a veszélye, hogy a lőszer rosszkor sül el és az adagoló megakad.

Ezeket a problémákat rövidesen elsöpörte az első „igazi” géppuska megjelenése, mely az amerikai Hiram Maxim nevéhez köthető…

A történetet következő hírlevelünkben innen folytatjuk.

The post A géppuskák története I. appeared first on Nimród-Derringer Fegyverszaküzlet.