„La Mondiale” Egy veterán légpuska története - Nimród-Derringer Fegyverszaküzlet

Hosszú időt töltöttem külföldön, így Belgiumban, Brüsszelben is éltem sokáig. Az ember először csak lakni tud idegenben, de élni csak az után, hogy sok apró helyi szokást is megismert. Az egyik ilyen, amely majd minden nagyváros sajátja, a bolhapiac, a bazár, a régiség boltok, a kirakodó vásárok, alkalmi mozgóárusok és még sorolhatnám.

Ezek gyerekkorom óta vonzottak, s miután minden felnőttben megmarad egy darab a gyerekségből, ez a vonzalom azóta is töretlen.

Brüsszelben minden vasárnap reggel nyolctól délután egy óráig megszámlálhatatlan sok helyen nyílnak meg a bolhapiacok. A legérdekesebbek a város pereme felé esnek, a belváros megőrzi az egyhangú drágaságot, ám ott valóban nagy fogások kerülhetnek elő. Ahogy elérkezik a délután egy óra, a piacokból semmi sem marad, ismét csöndes kereszteződés, hűs liget, áruházi parkoló, tér vagy felüljáró lesz a korábbi nyüzsgésből. A belgák fegyelmezettek, még a standok is felkerülnek az autókra, csak a szeméttel teli tárolók emlékeztetnek a vasárnap délelőttre.

Így volt ez majd húsz évvel ezelőtt is, mikor egy őszeleji vasárnapon kimentem a „hagyományosabbnak” mondható igazi bolhapiacra, a Waterloo-ba vezető út egyik kereszteződéséhez. Sokadjára jártam ott; hol találtam valamit, hol csak bámészkodtam. Viszont jól ismertem az alkalmi standokat, most is a megszokott járást követtem. Néha ismerős piacolók köszöntek is, bár ez nem szokás arrafelé. Ott minden árus olyan büszke, mintha csak ő lenne az egyedüli, akitől érdemes vásárolni.

Éppen elhagytam egy ismerős rézárust, s egy addig még soha nem látott vallon kereskedőt pillantottam meg. Főtt, fűszeres éti csigát eszegetett, kopott furgonja mindkét hátsó ajtaja tárva. Innen kínálta portékáit: zászlórúdtól kezdve temérdek horgászboton át, szerszámok, nyelek, faragott holmik, rudak, bútorok tornyosultak a platón.

Valahol, a poros, soha meg nem mozdított alsó sorokban láttam meg azt a rozsdás puskatus borítást, amely nem nagyon ütött el a többi kacattól. Megpróbáltam előszedni. Az eladó egykedvűen szemlélte igyekezetemet, nem segített, de nem is akadályozott. Ideális piacoló volt. Nem bántam meg, hogy jó negyedórányi pakolás után találkozhattam az egész darabbal, amelyről mostanára már elmondható, hogy régi fényében, működőképesen gyarapítja szerény gyűjteményemet.

Csigaevő barátunk maga is meglepődött azon, hogy készletéből mi került elő. Ez igen nagy helyzeti előny a „flegma” vevő javára (egyébként alig vártam már, hogy túlessünk az alkun, úgy megörültem). Alkura nem is került sor, s el sem merem mondani mennyi volt a kezdő ár, amit azonnal el is fogadtam. (Akkor egyébként még belga frankban számoltunk.) Ez az a puska, amely a „La Mondiale” névre hallgat, s a mai napig rejtély számomra, hogy miképp került a míves légpuskák népes családjába. Egyszer talán erre is fény derül, de eddigi eredet kutakodásaim nem jártak sikerrel. Nem segített az internet sem.

Az azóta eltelt időben komoly átalakuláson ment át a puska. Nem estem neki azonnal, csupán tárolható állapotba szerettem volna hozni. Nem volt könnyű dolgom. Ezt a légfegyvert semmiért sem szerethették korábbi gazdái. Pedig megérdemelte volna úgy is, mint puska, de úgy is mint műszaki alkotás, hiszen valóban szép és gondos munka. Különlegessége az oldalmozgó, rugós csőrögzítő; a nagyon szép sátorvas és a halbőrzött diófa tusa, valamint az, hogy az összes fém alkatrész préselés mentes, egyedi acéltermék.

Bizalmas beszélgetésekből kiderült, hogy egyes piacolók művileg is „antikolnak”. Hagyják, hogy verje az eső a darabot, ezt-azt kiszednek belőle vagy elrontanak benne. Vannak jobb érzésűek, akik ugyan mesterkednek, de nem tesznek nagyobb kárt a portékákban, csak „koszolnak”, hogy a vevőnek legyen egy kis sikerélménye a „rendbe hozással”. Néhányan meg egyszerűen unhatják a ki-bepakolást, s a hanyagság miatt valóban kacat lesz idővel mindenük.
Csupa rozsda volt ez a szegény légpuska is. Köszönhetően a jó minőségű acélnak, a cső, a csavarok és a belső szerkezet egy része megmenekült. Ágyazata esőverte és napszítta szürke, mindenütt por borította. Csak nagy sokára derült ki, hogy szép diófából készült. A legkiábrándítóbb a csőrögzítés teljes hiánya volt. Ez elkedvetlenített, szépen talonba került a szerzemény, ment tovább az élet, kevés szabadidő, miegymás. Néha elővettem, aztán ismét évek teltek el. Zavart, hogy nem jutottam semmi használható információhoz vele kapcsolatban.

Néhány éve aztán idő tekintetében jobb lett a helyzet. Sok minden egyéb mellett elkezdtem régi dolgaimat rendezni, illetve rendbe szedni. Így került elő ismét a puska, amely Martin Bilak, belga mester műhelyében készült, Liege-ben. „La Mondiale”-nak nevezték el. Mindez a 480 mm hosszú cső fölső, hátsó harmadába vésett feliratból derül ki. A felirat mívesen vésett, a fegyver neve ezüst berakással készült:

BREVET BELGE „LA MONDIALE” MARTIN BILAK FT D’ ARMES LIEGE (francia)
(Magyarul: „La Mondiale” készült Belgiumban Martin Bilak liege-i műhelyében.)

Ami a fegyver nevét illeti: olasz, határozott névelős nőnemű főnév. Jelentése: világraszóló vagy világbajnokság.¬ Ilyen szempontból még nem kutattam a gyártási évet, de elképzelhető, hogy valamelyik világbajnokság emlékére vagy tiszteletére is készülhetett.¬

A puska teljes hossza 1060 mm, a cső huzagolt, kalibere 4,5 mm. Sok munkaórába került, míg sérülésmentesen sikerült szétszedni, rozsdátlanítani. Rugót, tömítéseket, bőrözést persze cserélni kellett és kis segítséggel lőhetővé is vált (kézzel kellett a csőfart leszorítani). Külön élvezet volt az ágyazat rendbe tétele, amely során fapótlásra is sor került, viszont a finomcsiszolás és alapozás után nagyon szép lett a diószín. Ismerős asztalostól hallottam, hogy egyszerű bronz napolajjal igen jó alapozást lehet elérni. Igaza lett. A politúrozás már csak türelemjáték, mint tudjuk.

A legfontosabb azonban még mindig csak a rajzaimon szerepelt. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne az általam ismeretlen csőrögzítőt legalább kitalálni. Minden apró ütésnyomot, méretet és lehetőséget számba véve kireszeltem egy hevenyészett rögzítőt (ezzel már a cső egyébként rögzült, csak nehézkesen ki-be kellett helyezni). Elhatároztam, hogy keresek egy fegyvermestert, aki hajlandó meghallgatni elképzeléseimet, nem gondolja, hogy okoskodok, s bízik a műhelyében, hiszen ilyet még biztosan nem csinált.

Nos, találtam is jó fegyverjavító műhelyt Sümegprágán, amelyet Kovács László fegyvermester vezet. Személyében vállalkozó, intelligens szakemberre találtam, s ígéretéhez híven, műhelyében meg is oldották a rugós, oldal záró/reteszelő csőrögzítőt. Vélhetően az eredeti is így működhetett. A gyakorlatban a bal kéz hüvelyk és mutató ujjaival – kis gyakorlás után – rugó ellenében nyomással és emeléssel oldani lehet a csövet; letörni és tölteni hagyományosan, majd ismét a fenti rögzítő manőver. A cső igen szilárdan zárul, a rögzítő meghibásodása – szakszerű használat mellett – gyakorlatilag kizárt.

Egy-két hónapja már sok céltáblát elhasználtam vele, azonban belőve még nincs, így eddig csak velem barátságos (amit meg is értek). De, ami késik – ugyan múlik -, viszont annyit nem várok vele, mint a renoválással. Esetleg még barnítás is szóba jöhet, de nem tudom volt-e eredetileg így kezelve, talán igen.

A történet befejezetlen, hiszen a puska második élete most kezdődik. Ha bárkinek kedve támad, nyugodtan kutakodjon a puska után, s ha sikeres, tudassa velem, mikor, pontosan hol és milyen alkalomból is készült ez a remek darab.