Alighogy az első tűzfegyvereket megalkották, az ember máris azon kezdett el gondolkodni, hogyan javíthatná azok teljesítményét, pontosságát és tűzgyorsaságát. Egyes katonák, felismerve az új fegyverekben rejlő lehetőségeket, olyan fegyverekről álmodtak, melyek segítségével egy vagy két ember elvégezhetné tízszer annyi lövész feladatát. Bár zseniális ötletekben nem volt hiány, ebben az időben jelentős előrelépés még nem történt. A legfőbb probléma a gyújtás hatékony rendszerének hiánya volt. Addig, amíg a lőpor meggyújtásának egyetlen eszköze a tűzkőből kicsiholt szikra volt, a problémák áthidalhatatlanok maradtak.
Igaz, hogy 1718-ban egy bizonyos James Puckle szabadalmaztatott egy nagyméretű revolverhez hasonlító ismétlőágyút és tett néhány hóbortosan fellengzős kijelentést, annak teljesítményére és pontosságára vonatkozóan, ma már bizton állíthatjuk, hogy az általa elkészített fegyver messze volt a hatékonytól. A dolog jelentőségét az emeli, hogy mint azt a történelem későbbi folyása igazolja, ez volt az egyetlen „gépágyú” amit egy brit talált fel.
A legtöbb elképzelés abban az időben a többcsövű, sorozatlövő fegyverek alakjáig jutott el és egészen addig míg a csappantyút fel nem fedezték, illetve annak logikus következményeként a ma is használt töltényt ki nem lőtték egy hátultöltős fegyverből, nem következett be semmiféle jelentős előrelépés.
Az ilyen jellegű fegyverek egyik első példánya volt az Egyesült Államokban gyártott Gatling gépágyú, amelyet elszórtan már az amerikai polgárháborúban is alkalmaztak és amely egy igazi legendává vált, melynél egy kézi forgatókarral lehetett a csöveket forgatni, mely a vetélytársaival szemben hihetetlen nagy tűzgyorsaságot biztosított.
E típus, már igazi szerelt lőszert kilövő változata, 1870-ben készült el, amikor a franciák legyártották a Mitrailleuse típust, egy 37 csövű fegyvert, amelyet egy hengeres köpenyben helyeztek el és kerekeken mozdítható ágyútalpra szereltek. A fegyver tárát egy acéltányér képezte, amelyre 37 egy-egy akkori lőszer vastagságának megfelelő lyukat fúrtak, melyek mindegyike egy csőhöz illeszkedett. Az ágyú megtöltéséhez a závárzatot hátra kellett húzni és a 37 lőszert tartalmazó tányért vezetőhornyok segítségével a csőfar mőgé helyezték. Ezt követően a závárzatot előrecsavarták, ezzel mintegy besajtolták a lövedékeket a töltényűrbe. A fegyvert elsütni az elődéhez hasonlóan egy forgyttyús kar forgatásával lehetett és feltéve, hogy elegendő mennyiségű tartalék tár állt rendelkezésre, 300 lövés/perc fölötti tűzgyorsaságot is el lehetett érni vele.
A Poroszország elleni háború kitörésének idejére a Mitrailleuse gépágyút átalakították és a csövek számát 25-re csökkentették. A sikeres kísérletek eredményeképpen a franciák nagy reményeket fűztek ehhez az új fegyverhez amit kétségbeesetten próbáltak titokban tartani. A fegyverrel kapcsolatos remények azonban nem váltak valóra. Az ágyú maga valóban félelmetes fegyver volt, viszont a franciák, feltehetően az idő hiánya miatt nem voltak képesek kialakítani a megfelelő harcászati eljárást és ragaszkodtak ahhoz, hogy a fegyvert tűzérségi eszközként kell alkalmazni. Ez nagy hiba volt, mert azon, viszonylag ritka alkalmakkor, mikor megfelelően kezelték őket, ezek a fegyverek képesek voltak valóban félelmetes veszteségeket okozni az ellenség élőerejében.
Európai reakció
Az új típusú géppuska sikerének elmaradása az európai háborús színtéren való első megmérettetés alkalmából igen rosszvéleményt szült annak valós lehetőségeivel ellentétben. A poroszok csúfot űztek belőle és mivel addigra kivívták maguknak az addig legnagyobb katonai hatalom hírnevet Európában, talán nem meglepő, hogy a legtöbb európai ország kevés szükségét érezte, hogy túl sok időt fordítson a további fejlesztésére.
Oroszország volt az egyik kivétel, amely gyorsan adaptálta a Gatling gépágyú egy sajátos változatát és nagy hasznát is vette akkoriban folytatott terjeszkedő hadműveleteiben és keletei frontján végrehajtott „rendcsináló” akcióiban.
Ebben az időben a britek ugyancsak kiterjedt gyarmati háborúkba bonyolódtak, és hamarosan ők is felismerték az értékét ennek az új fegyvernek. A brit hadsereg ritkán volt elég erős, hogy eleget tegyen a rábízott számos feladatnak. Így aztán minden olyan, viszonylag megbízható módszert, amellyel tűzerejüket növelni tudták, nagy lelkesedéssel fogadtak. A rá következő években rendszeresítették a Gatling és Gardiner típusokat. Ezzel egyidőben a Királyi Haditengerészet kísérleteket végzett a hasonló, de nagyobb kaliberű Nordenfeld típussal, amelyet főként mint másodlagos fegyvert alkalmaztak hadihajóikon, a gyors, gőzmeghajtású torpedórombolók ellen, melyek ebben az időben váltak a haditengerészeti hadviselésben új fenyegetéssé.
Annak ellenére, hogy különböző kiegészítő feladatkörökben az ilyen típusú fegyverek hasznosak voltak, megbízhatóságukat illetően még mindig sok kétség merült fel. Ennek alapvetően három fő oka volt: először is fennállt annak a veszélye, hogy a feketelőporral töltött hüvelyek tüzet fognak. Szintén a feketelőpor jellemzője, hogy párás, nyirkos körülmények között könnyen átnedvesedett” és a lövés elmaradt. A harmadik ok, hogy mivel ezeknek a fegyvereknek nagyrésze súlyzáras volt, a kezelőnek folyamatosan, egyenletesen, szinte verkliszerűen kellett hajtania a hajtókart mert ha túl gyorsan forgatta – ami, látva a vele szemben rohamozó ellenséget meglehetősen érthető reakcióvolt -, fennállt a veszélye, hogy a lőszer rosszkor sül el és az adagoló megakad.
Ezeket a problémákat rövidesen elsöpörte az első „igazi” géppuska megjelenése, mely az amerikai Hiram Maxim nevéhez köthető…
A történetet következő hírlevelünkben innen folytatjuk.